Főoldal / Magyar Tartomány / Az első magyar szalézira emlékezünk halálának 95. évfordulóján
Az első magyar szalézira emlékezünk halálának 95. évfordulóján
2014-12-27 Szombat | #Magyar Tartomány | ARCHIVÁLT
Sokat foglalkoztunk 2013-ban azzal, hogyan is kezdődött Magyarországon a szalézi élet. De nem feledkezhetünk meg regényes sorsú elindítójáról, az első magyar szaléziról, Zafféry Károlyról sem, aki 95 éve, 1919. december 27-én, tért meg Teremtőjéhez.
Dr. Zafféry Károly, aranymisés áldozópap, az első magyar szalézi a nyergesújfalui régi temetőben alussza örök álmát. Sírkövén ezt olvassa az arra tévedő látogató: „E hant a magyar Salesianum szegletkövét takarja.” A kegyelet azt parancsolja, hogy személyével s életével bővebben megismerkedjük, amihez segítségünkre van a P. Ádám László SDB Rendtörténeti tanulmányában fellelhető életrajz:
Zafféry Károly 1840. augusztus 15-én született a Máramaros megyei Szatmár-egyházmegyei Hosszúmezőn, Zafféry Ferenc és Balabán Borbála szülőktől. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában, a gimnáziumot Szigeten, a főgimnáziumot Szatmáron végezte. Mint Szatmár-egyházmegyei papnövendék, 1858 októberében öltötte magára a reverendát. A hittudományi tanulmányok végeztével, korhiány miatt nem szentelhették fel. Egy ideig a szatmári főgimnáziumban helyettes tanárként tanított, majd Beregszászban s Bécsben nevelősködött. Itt kezdte látogatni az egyetemet. 1864. március 31-én szentelte pappá Haas Mihály püspök. Házi káplán s nevelő maradt a gróf Rissingen családnál. Budapesti s bécsi tartózkodása idején fejezte be egyetemi tanulmányait, 1867. júliusában tanári oklevelet szerzett a latin s német tanítására, majd 1869. és 70-ben a bölcsésztudományi babért is megszerezte. Doktori értekezésével pályadíjat is nyert. A 70-es években főgimnáziumi tanár volt Szatmáron, főgimnáziumi igazgató Fiumében s ugyanott a városi iskolák igazgatótanácsának elnöke.
Trefort Ágoston liberális iskolapolitikájával sehogy sem tudott kibékülni, ezért 1881 szeptemberében lemondott az igazgatóságról. A magyar tengerpartot az előkelőségek lelkes ünneplése között hagyta el, s belépett a Jézus Társaságába, a jezsuitákhoz. Innsbruckban töltötte ki a kétéves noviciátust, s közben elvégezte a skolasztika filozófiát, amit egyébként ritkán engednek meg novíciusoknak. Ezt követően fél évig tanított, s osztályfőnök is volt a kalocsai főgimnáziumban. A fogadalomtétel helyett azonban a bizonytalanság várt rá: egy gonoszlelkű testvérbátyja ugyanis, hogy pénzt csikarjon ki tőle, még hamis tanukkal folytatott perektől sem riadt vissza. Az Úr katonái között ilyen megtámadott hírű ember nem kellett. Szép bizonyítvánnyal útnak indították. 1884-ben Olaszország felé vette útját, hogy a rendfőnöknek megmondja, kész akár Ausztráliába is menni, de minden hiába volt.
Végiglátogatta Itália szentélyeit, és a Gondviselés most a trappistákhoz vezette, ahol Pater Angelicus szerzetesi néven elindította a Legszentebb Rózsafüzér Királynéja című havi folyóiratot. A boszniai Maria-Stern-i zárdában szerkesztette, s a magyar fővárosban nyomatta, s küldette szét. Megindult az Élő Rózsafüzérek magyar mozgalma is. XIII. Leó háromszor is megáldotta a művet. A lap anyagi haszna a zárdával kapcsolatos árvaház céljait szolgálta. 1897 elején a lapot átadta a domonkosoknak.
1897 februárjában belépett az egyik karthauzi zárdába, s tizenöt hónapot boldog megelégedettségben töltött ott. Fogadalomtétel előtt értesült róla, hogy züllött bátyja, hamis tanukkal egy polgári pert nyert meg ellene. Ott kellett hagynia a Certosát, hogy a legfelsőbb fórumon megvédje igazát. Nem volt visszaútja. Egykori növendékénél, majd régi jó ismerősénél húzta meg magát rövid időre.
Sok csalódás után ismét zárdát keresett. Teljesen el akart tűnni a világból. A Krakkó közelében levő kamalduli kolostorba zarándokolt, de elutasították. A római német szerzettől is azt a választ kapta: – Nem az Úr akarata. A lazaristáknál is hasonló kitérő választ kapott. A campocavalloi kegytemplom igazgatósága szintén elzárkózott alkalmazása elől, bár vagy 3.000 forintot gyűjtött a kegytemplom javára. Majláth püspök sem adott neki letelepedési engedélyt Erdélyben, miután már szülő egyházmegyéjében is azt a választ kapta, hogy elvből nem veszik vissza, mivel önként távozott onnan. Golgota-járásában még zsákoló is volt a dunai rakodómunkások között.
A Szűzanyának más tervei voltak Zafféry Károllyal. Hosszú, szenvedésekkel s megalázásokkal tarkázott hányattatásában előkészítette igazi hivatására: a századfordulón, 1900. április 12-én elvezette őt Don Bosco torinói anyaházába. Don Rua belelátott minden nemesért lelkesedni s önzetlenül dolgozni tudó lelkébe, s megnyugtatta háborgó szívét. Don Bosco első utóda maga mellett tartotta titkárként. Az anyaházban működött schola minorban egy ideig teológiát is tanított, sőt a Segítő Szűz Mária kegytemplomban s egyéb torinói templomokban szentbeszédeket is mondott. Később maga beszélte el, hogy Don Rua oldalán tanult meg szépen imádkozni.
Ettől fogva már lépésről-lépésre követhetjük további életútján. 1900. augusztus 2-án a lelkigyakorlat kapcsán megejtett hivatás-vizsga után Cavagliában kezdte meg noviciátus évét, nem pedig Foglizzóban, ahol 1887. óta szabályszerű noviciátus működött. Don Rua saját hatáskörében felmentést adott a 60 éves dr. Zafférynak, annál is inkább, mert Innsbruckban szabályszerű két évet töltött, mint jezsuita novícius, rá nemsokára pedig a szigorú trappista noviciátusban sajátította el a lelki élet és a szerzetesi erények sajátos tudományát.
Közben, rendfőnöki utasításra hazánkban s Németországban toborozó körutat tett. A próbaév leteltével 1901. szeptember 30-án Foglizzóban fogadalmat tett Don Rua kezébe. Majd útra kelt, s a magyar fővárosból nagyobb csapat fiút kalauzolt le Itáliába, akik a telet Foglizzóban töltötték, hogy az olasz nyelvet elsajátítsák.
1902. januárjában a közben megürült cavagliai fészekbe került át a kisded csapattal Zafféry atya. Ott is maradt abban s a következő évben. Magyar s a hazai történelmet tanította, meg a lelkivezetést látta el. Évenként egyszer-kétszer hazalátogatott propaganda körútra, s mindannyiszor újabb csapatot vezérelt a Szent István Magyar Intézetbe. Közben négy ismertető füzetet adott ki Don Boscóról s műveiről.
Zafféry atya nevéhez fűződik az első magyar Szalézi Értesítő is, amelyet a torinói anyaházban Don Rua megbízásából és támogatásával 1903-ban indított el. Don Bosco első utódja nagy hitének és fejedelmi áldozatkészségének köszönhető, hogy a borítójuk színéről elnevezett „lila füzetek” két havonként megjelenő folyóiratból havi folyóirattá lettek, s pár év alatt elérték a 12.000-es példányszámot. 1905-ben megjelent a Don Bosco Népnaptár – a Don Bosco Kalendárium elődje – is, amely évről-évre kedveltebb olvasmánya lett a katolikus magyar családoknak.
Az 1903-04-05-ös iskolaévekben ismét Don Rua oldalán találjuk az első magyar szalézit, aki lelkigyakorlatok vezetésére, jelesebb ünnepekre el-ellátogatott magyar fiaihoz Cavagliába, s német barátaihoz Penangóba. Egyébként is talált magának elegendő elfoglaltságot az Oratóriumban, ahol mindenki ismerte, tisztelte és szerette. 1904 szeptemberében Ivreában végezte lelkigyakorlatait, s megismételte hároméves fogadalmát.
A következő három iskolaévet Penangóban a német növendékek tanításának s lelki irányításának szentelte. Vasárnaponként erős túrákat tett, hogy a szomszédos falvakban szentmise bemutatásával s igehirdetéssel segítségére legyen a lelkipásztoroknak. 1907 szeptemberében Foglizzóban vett részt a rendtársak népes lelkigyakorlatán, s másodszor is megismételte ideiglenes szerzetesi fogadalmát, majd a rákövetkező év szeptemberében Lombriascóban örökfogadalommal kötelezte el magát Don Bosco családjához.
Ezt követően visszarendelték Cavagliába. Itt is maradt egészen a hazatelepülésig. Szalézi életének ez az ötéves szakasza csendes munkában telt. Gyóntatott, tanítgatott, s újabb nagy fába vágta fejszéjét: előkészítette a „Magyar Szállóigék és Szólásmondások” eredetét tárgyaló nagy művét. Munkáját egyik lelki fia később legépeltette, s csak a második világháború akadályozta meg abban, hogy sajtó alá rendezze. A nagy műből az 1947-es Don Bosco naptár (129-140. old.) adott ízelítőt.
1913. november 3-án sátorbontás volt Cavagliában. A IV. osztályos növendékek Penangóba mentek át, a többiek pedig hazatelepültek. Zafféry atya rövid időre Krajnába, a kies fekvésű radnai szalézi rendházba került. Ott volt akkor a lengyel novíciusház. Mihelyt azonban a kezdet nehézségeivel küzdő Szentkereszten szerény szobácskát tudtak számára berendezni, határtalan örömére, a 74 éves öregurat is hazahozták. Vágyainak vágyát látta teljesülve: Don Bosco fiai bevonultak rajongva szeretett hazájába.
A „Nunc dimittis” zsongott lelkében 1914. április 15-én, mikor a maga kívánta szerény keretek között aranymiséjét a szentkereszti kegytemplomban az Úrnak bemutathatta. Szónoka Viszolajszky Károly, alsószemerédi esperes-plébános volt, a magyar szalézi mű lelkes úttörője.
Hátralévő évei az első világháború nélkülözései, rettegései, szenvedései közepette sem voltak a tespedés, a semmittevés évei. Vastag, parafaszárú tolla most sem pihent. Don Bosco nagy életrajzán dolgozgatott, s Don Bosco drága hagyatékát, a rendszabályokat s az előszóként hozzáfűzött atyai tanításokat fordítgatta. Külföldről a misztikát tárgyaló könyveket hozatott, azok voltak a lelki tápláléka. Naponta énekes szentmisét szolgált. Gyakran megjárta a Kálváriát. Sáros időben bele is ragadt a félcipője, és segítségért kellett kiáltania. Nagyobb ünnepeken még prédikált. Mindenkor mindenkinek rendelkezésére állott a gyóntatószékben. Különösen a nagybúcsúkon tett igen jó szolgálatot ebben, mert meggyónhattak nála magyarul, németül, tót anyanyelvűek, sőt még a cigányok is, hiszen ezeket a nyelveket mind beszélte. Ha elfáradt az írásban s olvasásban, kiült a nagy tölgyfa alá, egy tuskóra, s órák hosszat pergette a szentolvasót.
A 1918-as összeomlás és a 19-es események lezajlása után az intézet diákjaival leköltözött Nyergesújfalura, de mivel a második intézet benépesítésével nem járt arányban a berendezés, az aggastyánnak kezdetben kis ideig még maradnia kellett fenn a klastromban. Valósággal búskomorságba ejtette a gyermeklárma elnémulása, így Zafféry atyáért kocsival kellett felmenni Péliföldszentkeresztre.
Milyen boldog is volt, amikor október első napjaiban ismét maga körül láthatta a magyar szalézi mű reménységeit! A nagyvendéglőből hevenyében átalakított intézetben, egy udvarra néző, kis cellaszobában foglalt helyet a világlátott szent öreg. Októbert s novembert jó hangulatban élte végig. A számára kijelölt napokon, az esti-szóban, a Szent Szív litánia egyes fohászait magyarázgatta. Eljutott a 22. fohászig, mikor december elején kezdte magát kellemetlenül érezni. Szobájában maradt. 14-étől rohamosan hanyatlott. 16-án már cellájában fogadta az eucharisztikus Vendéget, először. Másnap, utoljára, át lehetett még kívánságára vezetni a kápolnába. Régi asztmája lett úrrá rajta. 19-én orvost kellett hozzá hívni. Az ödéma jelei mutatkoztak, tehát a szív kezdte felmondani a szolgálatot. 20-án maga kérte a szent Útravalót s a betegek szentségét. Megkapta, a pápai áldással együtt. A közeli halál sejtelmeit szent megnyugvással viselte. Egyetlen panasza feljegyzésre méltó: „Szeretném életemet újra kezdeni. De másképp tennék mindent!”
1919. december 27-e volt. Karácsonyfa ünnepélyt rendeztek az oratóriumban. Mindenki a falu apró legénykéi körül foglalatoskodott. A betegápoló növendék csak fél 3-kor jutott hozzá, hogy a nagybetegnek a szerény ebédet felszolgálja. Kipirult arccal mondotta el neki a késedelem okát, s elsorolta az étrendet. Késznek nyilatkozott a táplálék elfogyasztására, de már nem nyúlt a kanál után. Úgy kellett etetni. A harmadik kanál tartalmát azonban már nem bírta lenyelni. Szemét a távolba meresztette... Az ápoló sürgősen kihívta tehát az igazgatót a díszteremből. Zafféry atya haldoklott. Még izgatottan kereste nyakában skapuláré érmét. Vergődés közben vesztette el. Újat kapott. Megnyugodott. Hármasban megkezdték a haldoklók imáját. „Félóra multával, kissé nyitott ajkát kétszer erősen összeszorította, megtört szemét felfelé fordította, majd szemhéját félig lehunyta. Több életjelt nem adott.
Az év utolsó szombatja volt, délután 3 óra, a Golgota órája. Zafféry Károly elérkezett életének s keresztútjának utolsó állomásához.
Szaléziak.HU
